Nekem „egy” igazi élményem van (egyelőre), de az olyan, ami komolyan változtatott az életemen és a felfogásomon. Három éve kezdtem el futni, de eleinte csak ímmel-ámmal. Később voltak jobb, hosszabb, és rosszabb, méghosszabb időszakaim. Viszont tavaly áprilisban (covid miatt) elkezdtem komolyabban venni, és valami kattanásnak köszönhetően életvitelszerűen futni. Elég szépen fejlődöm is, de ez most nem fontos.
A lényeg, hogy nyáron tagja lettem az IrunMore Teamnek, és általuk találkoztam ősszel a Kedvenc Kereskedőház Naplemente Félmaratonnal. Mivel nevezésem nem volt rá, ezért nevezni nem tudtam, de kerestek iramfutókat, akik másokat segítenek és ezzel teljesítik a távot. Jelentkeztem is egyből a 10 km-es távra 5:30-as iramra. Igazából a tempótól nem féltem, mert addigra már bőven 5 percen belüli 10 km-es voltam, de mégis nagyon izgultam. Leginkább azért, hogy tudjam folyamatosan tartani ugyanazt a tempót, és nehogy elfussam vagy elrontsam másoknak, akik esetleg számítanak rám. Jobban izgultam, mint egy saját versenyen.
Majd elérkezett a rajt. Rajtam voltak a lufik, amik jelezték, hogy 5:30 a tempó, ha engem követnek. Bemelegítettem rendesen, és vártam a rajtot jelző durranást. Mindig zenével futok, mert eltereli a figyelmem. Mivel most nem tudtam, hogy milyen lesz egy ilyen futás, csak az egyik fülembe tettem, hátha valaki hozzám akar szólni, majd elindultam. Figyeltem az órám, hogy a tempót eltaláljam. Kb. 500 m után már éreztem is, hogy mi fog kelleni. Szétnéztem és láttam, hogy egész sokan, úgy tizen kezdtek velem futni. Ahogy eltelt az első km, el is ordítottam magam (hátha nincs valakinek órája), hogy túl vagyunk az első kilométeren. Így haladtunk szépen km-ről km-re. Aztán azért morzsolódott a csapat. Voltak, akik elhagytak minket, mert több volt a lábukban, volt aki leszakadt, mert mégsem bírta ezt a tempót.
Az utolsó 2 km-re már „csak” két lány maradt velem. Gondoltam, kicsit támogatom, kikérdezem őket, hogy lássam mi a terv. Kérdeztem, hogy van-e már ilyen gyors 10K-juk, de kiderült, hogy mindkettőjüknek ez lenne a PB. Na, itt aztán megint ideges lettem, mert nagyon szerettem volna hozzásegíteni őket életük legjobb futásához. Láttam rajtuk, hogy fáradnak és már szenvednek, de tartottam bennük a lelket. Mondtam, hogy már csak mennyi van vissza, hogy hogyan vegyék a levegőt, hogy gondoljanak másra, meséltem nekik egy kicsit ami eltereli a figyelmük. Az utolsó 500 m már nagyon kivoltak, ekkor megfogtam a kezüket és úgy futottunk be a célba.
Sikerült. Megcsináltuk. Nekik ez volt életük leggyorsabb futása, és ebben én is segíthettem. Nagyon boldog voltam. Sokkal jobban örültem, mint egy saját sikernek. Ekkor el is döntöttem, hogy mostantol nem csak magamért futok, hanem igyekszem minden módon segíteni másoknak is. Innentől a futás nekem nem csak hobbi, hanem hivatás lett. Persze vannak saját terveim és céljaim is, de mellette fontos és fő feladatom lett a mások segítése is, hogy legalább annyi sikerük és élményük legyen ebben a sportban, mint nekem.
Emellett nagyon tetszett a szervezés és a közeg is amit ez a verseny adott és el is döntöttem, hogy jövőre (idén) a fő versenyeim a futniszépesek lesznek. Nem is haboztam, a nyitás napján azonnal megvettem a bérletem a szezonra. Ha tehetem, minden évben ott leszek a futniszépes versenyeken. Magasan a legjobb szervezés, legjobb hangulat és csodás környezet.
Nagyon köszönöm nektek: Stefán (Steff) Tomi
