Milyen a viszonyod a futással?
Gyerekkoromban sporttagozatos iskolába jártam, ahol minden nap volt testnevelés óránk, amit imádtam. Hét éven keresztül versenyszerűen röplabdáztam, amihez a futás elengedhetetlen volt, és ha nem is minden nap, de minden másnap voltak futó edzéseink, amiket én nagyon szerettem. Később, az idő előrehaladtával a futás lett az egyik kedvenc sportom, hiszen ebben nem vagyok időhöz és helyhez kötve, ezt bárhol, bármikor tudom csinálni.
Olvastam egy korábbi interjúdban, hogy a futópadon történő futás közelebb áll hozzád. Miért van ez így?
Ez egy érdekes helyzet. Én nagyon szeretek kirándulni, a szabadban lenni, de ott futni csak úgy szeretek, ha azt egy futóverseny keretei között, vagy barátokkal történő futás alkalmával tehetem. Ha egyedül vagyok és választhatok, akkor imádok ráállni a futópadra egy jó kis zene társaságában. Ettől függetlenül hamarabb indulnék el egy futóversenyen, minthogy ráálljak a futópadra, hiszen ott maga a közösség és a csapat az, ami egy igazán motiváló tényező.
Férjeddel, Lékai Mátéval, aki 2017-ben elnyerte Az Év Magyar Kézilabdázója címet, díjazták a Magyar Ezüst Érdemkereszttel, hogyan próbáljátok átadni kisfiatoknak, Noénak a sport szeretetét?
Most már belépett abba a korba, amikor tudja és érti, hogy ha az apukája dolgozni megy az azt jelenti, hogy sportol, hogy edzésen van.
Noé nagyon szereti a labdajátékokat és a vizet. Nem tudjuk még, hogy milyen irányba mozdul majd a sport területén, de fontosnak tartjuk, hogy az élete részévé váljon mind az egészsége, mind az életminősége szempontjából. Az biztos, hogy most minden kézimeccs után ott van a pályán, de a kézilabdát nem dobja, hanem rúgja.
Szerinted mitől tud igazán felejthetetlen élménnyé válni egy futóverseny?
A közösség ereje, ami igazán meghatározó, hiszen számtalan élménnyel lehetsz gazdagabb a futótársaidnak köszönhetően. Az amatőr és hobbifutók is olyan tapasztalatokkal gazdagodhatnak ebben a közegben, amelyek kicsit olyanná teszik a versenyélményt, mintha az illető élsportolna. Pont úgy, mint azok, akik az egész életüket szentelték ennek. Abban a versenyhelyzetben, ahol ott van melletted a családod, akik szurkolnak neked és ott várnak a célban, hatalmas adrenalin löketet ad a rajtolásnál. Ezek a hétvégi versenyek az egész családnak egy nagyon jó programot jelentenek.
Mi a véleményed, milyen jelentőséggel bír egy érem, amit verseny után a sportolónak átadnak?
Ha elindulsz egy versenyen, akkor azt azért teszed, hogy megmérettesd, próbára tedd magad. Minden versenyzőben ott van a versenyszellem, a nyerni akarás még ha csak magának akar bizonyítani akkor is a lehető legjobb eredményt elérve. Van az a mondás, hogy „nem a győzelem a fontos”, de persze az arany érem fénylik a legszebben, és mégis azt gondolom, hogy, amikor egy versenyen az ember visszaigazolást kap – akár egy érem, akár egy oklevél formájában – akkor azt nem csak az emlékeiben tudja megőrizni és tovább vinni, hanem ezekben a tárgyakban is. Én szeretem ezeket, mert nem engedik, hogy elfelejtsük azokat a pillanatokat, amiknek köszönhetően a kezünkben tarthatjuk őket.
Szerinted, milyen a jó érem?
Ha becsukom a szemem, akkor mindenképpen egy kerek érmet képzelek el, – és most próbálok függetleníteni attól, hogy a férjem összes érmét láttam már – aminek súlya van. Mindegy, hogy milyen színű, a fontos az, hogy legyen tartalma annak az éremnek, ami átadásra kerül. Látok egy magyar zászlós szalagot, amire rá van kötve a kerek érem, de ha már lehet választani, akkor természetesen legyen arany. Számomra ilyen a tökéletes érem.
Gazdálkodást tanultál a Pécsi Tudományegyetemen aztán kereskedelmet és marketinget a Károly Róbert Főiskolán. Mi vezetett mégis a színészi pálya felé aztán később a műsorvezetés irányába?
Általános iskola után, Veszprémi Közgazdasági Szakközépiskolába menten, ahol jogot és közgazdaságtant tanultam, de az iskolában folyamatosan – külön foglalkozásként – zongoráztam, énekeltem és részt vettem minden olyan programban, amely közel áll a humán tudományokhoz. 17 éves voltam, amikor kaptam egy visszautasíthatatlan lehetőséget a Barátok Közt-ben, amit igazából a szüleimnek és a köztünk lévő bizalmi kapcsolatnak köszönhetek. Magántanuló lettem és elkezdtem a sorozatban dolgozni, mint amatőr színésznő, miközben elkezdtem autodidakta módon megtanulni a szakma rejtelmeit. 19 éves koromban megkaptam az első színházi szerepemet a Vidám kísértet című darabban, amit Cseke Péter rendezett és akkor ott, azt hiszem megpecsételődött a sorsom, ami a színészetet és a színházat illeti. Mindeközben édesapám azt mondta, hogy legyen egy rendes szakmám is, ezért tanulmányokat folytattam a gazdálkodás, illetve a kereskedelem és marketing területén, de most már azt tudom mondani, hogy az én utam a színház, a színpad, illetve a műsorvezetés.
Melyik a legjobb része a műsorvezetésnek?
Talán az, amikor visszaszámolnak és elindul az élőshow. Ott, abban a pillanatban csak én vagyok a kapcsolat a néző és az adott műsor között, ami egy óriási felelősség. Mindeközben pedig egy hatalmas büszkeség is, hiszen én lehetek az, aki érzéseket ad át a nézőknek.
Még mindig izgulsz egy-egy színpadra lépés előtt?
Igen, a kollégák szokták mondani, hogy menjek a két méteres körzetükből mert nevetséges, ahogy izgatottságomban viselkedem. Aztán abban a pillanatban, ahogy kilépek a színpadra – akár a színházban, akár a stúdióban – elmúlik minden izgalmam. Szerintem valamennyi drukk mindenképpen kell, hogy legyen mielőtt a nagyközönség meglát, hiszen ettől lesz igazi és emberi az egész.
Köszönjük szépen az interjút Rami! 🙂
