Túróczi Réka, hosszútávfutó, triatlonista. A futóközösség csak úgy ismeri, ‘Irunmom’. Ő is részt vett a III. Knauf Tihanyi Félmaratonon és élményeit most meg is osztja velünk. Fogadjátok szeretettel őszinte, színes beszámolóját.
Magyarország gyöngyszeme, egy igazi kis unikum, számomra a magyar „Rovinj”: örökzöld romantika. És végre-végre a futók útikönyvében is helyet kapott, ráadásul egyre nagyobb hasábokon.
A helyszín:
Bizonyos szempontból könnyű dolga volt a versenyszervezőnek, mert a helyszín és a díszlet adta magát:
- Balaton, Balaton, Balaton – az elmúlt 10 évben újra a régi fényében tündököl a Magyar Tenger. Végre újra itt nyaralnak a magyarok! Végre futni is itt fut az ország apraja-nagyja egész nyáron.
- Tihany – egy gazdag, rendezett, autentikus egyéniség. Látványos kis szigetlak, olyan látnivalókkal, amik egyedülállók.
A kedvenceim:
- Belső-tó: picit Balatonpart, picit sajátos tóvidék, alföldi romantika a szürkemarhákkal és gémeskutakkal, hegyi látkép az apátsággal. Olyan, mint egy tájskanzen, vagy a magyar természeti adományok Vajdahunyadvára.
- Tihanyi Barátlakások: mintegy 45 remetebarlang elrejtve a hegy oldalában buja növényzettel. Pontosan az a romantika, ami a mai kíváncsi szemeket tv-sorozatba illő misztikus és legendás történetekkel varázsolja el.
- Az apátság és környéke. Igazi zarándokút a hegytetőre. A lépcsőmászás pedig szinte kötelező, mert igazi fáradtság nélkül nem lehet eljutni egy kultikus helyre.
Rege cukrászda – a kilátás egyszerűen pazar. Vetekszik minden horvát tengerparti panorámával. Ahogy elénk tárul a Balaton felülről a sok fehér vitorlával, igazi tengerparti érzés fog el. Azt hiszem, ha valahonnan, hát innen felülről kapta a Balaton a Magyar Tenger nevet! Sokan nem ismerik, pedig lélegzetelállító.
És akkor még itt van a Sajkodi öböl, ha jót akarunk strandolni, szörfölni. A gyerekeknek van kalandpark, a felnőtteknek pedig egy, a lábaknak ideális hosszúságú „belváros” a sétálóutcákkal és rengeteg levendula ajándékkal. Megpihenni pedig a jobbnál-jobb éttermekben lehet kipróbálva a leghíresebb táji borokat.
Mi szándékosan komppal jöttünk át Szántódról, hiszen már önmagában ez is egy csodás rákészülő program volt a szikrázó napsütésben. Egész más hangulatban lép az ember egy ilyen közeli élménnyel a tett helyszínére.
Nézzük át a szervezést
Szerettem a verseny előtti kommunikációt. Baráti, közvetlen hangvétellel szólították meg a regisztráltakat fontos és hasznos információkkal. Erős volt a facebook és az emailes jelenlét is. Erős, de mégsem sok. Az ember tényleg úgy érezte, hogy gondoskodnak róla.
Az előzetes rajtszámfelvétel számomra nem volt túl vonzó Budaörsön. Nem tudom mennyire volt sikeres, de ami már Budapesten kívül helyezkedik el közigazgatásilag, az a budapestiek számára messze van. Egy rossz beidegződés ez, hiszen Budáról akár még a pesti oldalra is több idő átjutni, de saját tapasztalatomból merítve, ez sajnos így van.
A parkolás miatt gondolom nagyon izgultak a szervezők. Mi is. Ez az előzetes levelekben is jól kiérződött. Viszont meglepően zökkenőmentesen zajlott, és igen közel tudtunk megállni a versenyközponthoz. Ez számomra várakozáson felüli volt.
A versenyközpontot a Belső-Tó partjára álmodták meg. A szervezők változtattak az elmúlt évekhez képest, gondolom elsősorban a magas résztvevői létszám miatt.
Szellős, tágas, átlátható tér volt, olyan mintha egy nagy hétvégi futópikniken lennénk.
Az expo sátrakban kedves, családias volt a hangulat, sehol sem volt tumultus, azonban a futók megtöltötték a vidéket és láthatóan folyamatos volt a kereslet-kínálat közötti párbeszéd.
Mindenhol gyerekek rohangáltak, futók pihegtek a fák árnyékában és a tóban pancsoló kutyák élték ki vadászösztönüket egy kis apportálással. Egy modern barbizoni festőnek tökéletes színtér lett volna a látottakat vászonra vetni.
A rajtszámátvétel flottul és zökkenőmentesen zajlott, jól elkülönült helyszínen.
Volt kaja-pia-tombola. Kolbász, grill, üdítő és mindenféle energiadús dolog. Aki nem futott, az egészen biztosan jól lakott.
Szerettem a szervezők zöld, természetvédő megközelítését.
Hozzám egyébként is a futás hozta közelebb a természetet. Nem vagyok egy nagy kiránduló, annál inkább természetfutó. A futás révén kinyílt a világ, a környezetem, beszélnek a fák, érzem az illatokat, minden természetben töltött perc pedig alázatot plántál belém. A természetben való versenyzés pedig csak a hab a tortán.
Zöld verseny – futás a természetben
Egy nagyon kedves gesztus volt a Saucony részéről a faültetés. Ónodi Eszterrel elültettük a Saucony fát, vagy ahogy én hívom, a „futás fáját”. Rengeteget futok erre nyaranta, a szívem csücske ez a vidék, így figyelemmel tudom kísérni, hogy hogyan cseperedik a fácska a futók népes táborával. Azt gondolom, hogy adtunk az egésznek egy kis romantikát, egyszerűen kell az érzelmi kötődés és néha éppen ilyen apró mozzanatokon múlik.
A verseny
A bemelegítés Csécsei Zolival számomra meglepően óriási tömegben zajlott. Kiváló ötletnek tartottam, hogy Zolit jóval a tömeg felé emelték, és nem egy alig látható pódiumon ugrált. Szerintem fergeteges volt a hangulata, jobb, mint amit híres fitnesz lányok szoktak nagyversenyeken produkálni.
A rajtzónában is jól elfértünk és a családias hangulat itt sem hagyott alább. Csevegtünk, integettünk, mint ha csak a szomszéd kertjébe kiabálnánk át.
Elképesztően meleg volt. Az elmúlt években elmaradozott az igazi tavasz, az átmeneti időszak, így sokként érte a szervezetet a hirtelen meleg. Szívósnak gondolom magam, jól bírom a meleget, de ez a „melegváltás” nekem is megterhelő volt Ez persze vis maior, szubjektív, kiszámíthatatlan és nem a versenytől függ, ráadásul minden versenyzőnek ugyanolyan melege volt.
A pálya csodaszép. Szűkek az utcák, kanyargósak, viszont roppant változatos.
Nem vagyok egy klasszikus terepfutó, viszont sokat futok erdőben és aszfalton is. Ezért számomra ez a verseny az egyik legjobb kevercs: természetben aszfalt.
A szintek és kanyarok miatt n yilván nem az egyéni legjobb megfutásának a terepe. A sűrű középmezőny a visszajelzések alapján azonban sokszor bedugult – na ez bosszantó tud lenni, pláne annak, aki azért szeretne haladni és nem csak örömfut. Azt gondolom, hogy szét kellett volna választani a félmaraton és a 10 km rajtját, a két mezőnyt némi fáziskéséssel kellett volna indítani, hogy a dugót a minimálisra csökkentsük. Na, majd jövőre.
Engem nem zavart, hogy nem klasszikus félmaratoni a táv (22,5 km volt hivatalosan). Azért nem, mert ahogy már írtam, nem hiszem, hogy bárki is az egyéni csúcsát akarta itt megfutni. A félmaratonhoz képest pedig minimális volt a különbség, tehát a tartalékoknak jól kell bírnia akkor is, ha valaki félmaratonra van kalibrálva.
A PÁLYABIZTOSÍTÁSSAL MAXIMÁLISAN ELÉGEDETT VOLTAM.
A Pest Megyei Polgárőr Szövetség segítette a futókat, hatékonyan, kedvesen és szurkolva. Amikor nem hömpölyög a tömeg az ember előtt és amikor varázslatos, ismeretlen kis sikátorokon vezet az út, egy bizonyos tempó és fáradtság mellett bizony nem mindig egyértelmű, merre kell futni – bármennyire is hihetetlen, még akkor sem, ha fel van festve a nyíl. Egyszerűen futás közben, versenylázban a test tényleg az izmokra koncentrál, oda pumpálja az energiát és az agy normális érzékelése lelassul. Aki már futott versenyen – és különösen az, aki már el is tévedt egy versenyen – tudja, hogy mennyire fontos szerepük van az irányítóknak és pályabiztosítóknak.
A VERSENY KÉT KB. 10 KM KÖRBŐL ÁLL. SZERETEM A TÖBB KÖRÖS FUTÓVERSENYEKET.
Igazából azóta szerettem meg, hogy triatlon versenyekre is járok, ahol minimum kettő, de inkább több körös a futás. Először azt gondoltam, unalmas – hiszen ahhoz szoktam, hogy egy maratoni verseny is egy körös. De megvan ennek a maga bája és előnye és most már egyre több futóverseny veszi át a két-, vagy több körös konfigurációt.
Versenyszervezői szempontból nyilván költség- és logisztikahatékonyabb: kevesebb útszakaszt kell lezáratni és a frissítőpontokat is „csak” újra kell tölteni. Ha mondjuk két körös a pálya fele annyi standra és emberre van szükség. Ráadásul rá lehet szervezni könnyebben egy rövidebb távot – esetünkben a 10 km-t, ami ugyancsak több tömeget vonz.
De versenyzői oldalról sem feltétlenül hátrányos – a rajt-célzónában az első kör végén ugyanazok az emberek szurkolnak, ugyanígy az útvonalon is. Ez óriási motivációt ad, illetve bevillan a margitszigeti pavlovi reflex: már csak egy kör – valahogy jobban telnek a kilóméterek és a második körön már pontosan tudom, hol tartalékoljak a pályán, pláne, ha ennyire embert próbáló a szint.
KÉT KILOMÉTERENKÉNT FRISSÍTÉS – EZ ÁLOM.
Ebben a melegben pedig egyszerűen kötelező is volt. Sajnos a második körre már a mezőny elejének is elfogyott a víz és a kóla meleg volt. Remélem, hogy mire jött a tömeg utánunk, addigra sikerült az utánpótlást feltölteni.
A vízpótlás a frissítőpontokon az egyik legkritikusabb pont. Sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy a segítők nyújtsák a vizet. Ez számomra nem létkérdés, megvan már a technikám, hogy lehet jól „elmarkolni” a vizet az asztalról: egyszerűen bele kell nyúlni a pohárba a négy ujjunkkal, a hüvelykujjal pedig jól rászorítani. (Nem gálavacsorán vagyunk). Tény azonban, hogy ennek elengedhetetlen feltétele, hogy legyen víz az asztalon, és ha meleg van, akkor a víz legyen hideg!
A célba érkezéskor két dolgot hiányoltam: nem volt víz és az érmet sem kaptuk a nyakunkba rögtön, illetve óriási sor kígyózott a befutócsomagért. Ez picit az élelmiszerjegyes korszakra emlékeztetett. A szervezők follow-up emailjéből látni, hogy ezt ők is érzékelték és biztos vagyok benne, hogy jövőre erre még jobban odafigyelnek.
A verseny utáni programokat irtó jó ötletnek tartom. Aki családdal érkezik, vagy vidékről, annak egy egész napos programot nyújtottak a szervezők. Adott esetben pedig olyan érdeklődőket is bevonzhat egy verseny, akik az önmagukban is helytálló kisérőprogramok miatt jöttek el. Talán jövőre már akár futva.
A KEDVENCEIM PEDIG AZ EREKLYÉK: AZ ÉREM TÜNDÉRI, ÍZLÉSES ÉS EGYEDI. A KARKÖTŐ PEDIG…NEM TALÁLTAM SZAVAKAT.
Szerintem jópáran voltak, akik csak ezért neveztek. A póló is szép, természetesen a levendula színeit idézve. Végre egy atléta a nőknek is, nem pedig rövidujjú! Ez is modern felismerés a szervezők részéről. Ugyanakkor az atléta háta túl zárt volt számomra, akár egy bringás, vagy triatlonos mez. Én szeretem, ha minél kevesebb ruha tapad rám a melegben, úgyhogy nem a mezben futottam a versenyt.
Finishline
ÖSSZESÉGÉBEN EGY IMÁDOMVERSENY VOLT. JÓ HANGULATTAL LÁTVÁNYOS ÉS EGYEDÜLÁLLÓ TERMÉSZETI KÖRNYEZETBEN.
Vonzódom most már a kisebb versenyek iránt – olyan ez, mint amikor az ember elkezdi a klasszikus zenét hallgatni. Először a legfülbemászóbb, legnépszerűbb darabokba szeret bele, de minél többet hallgatja, egyre inkább tolódik az érdeklődése a különlegesebb hangzások iránt mindamellett, hogy a monumentális érzések nem tűnnek el benne. 10 év futás után abba a fázisba jutottam, hogy sok versenyemet érzelmi alapon választom. Ez a verseny pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember érzékeinek kíváncsiságát felkorbácsolja és úgy érezze, ezt jövőre sem akarja kihagyni. Mert futni nem csak jó, hanem futni szép…
Forrás: www.irunmom.com
