Tihanyi Félmaraton.
A 2020-as év egyik legjobb, legkülönlegesebb élménye volt… és nem is annyira a futás miatt! Sokkal inkább az emberi kapcsolatokról szólt ez a nap.
Tihanyba gyakorlatilag nem lehetett eljutni busszal-vonattal a vágányfelújítás miatt, nekem pedig nincsen autóm, így feldobtam a közösségi oldalra, hogy megy-e valaki kocsival a versenyre? Percek alatt jelentkezett valaki – hja, a népszerűség! – és aztán még ketten ráröpültek a kiírásra, így megtelt a „telekocsi” – utólag derült ki, hogy a „különjárat” felajánlója nem is fut, csak volt egy szabadnapja, imád autót vezetni, miért ne fuvarozna hát három futócimborát? Így találkozott a négy lány, a négy történet, a négy település, a négy élet, a négyféle futómúlt.
Fantasztikus volt az út a Balatonhoz… végig nevettük, futós élményeket osztottunk meg, mintha mindig is ismertük volna egymást, pedig ez a négy ember akkor találkozott először. Odakint záporok, alacsonyan húzó felhők, széltől hajló nádas… egy szóval randa felhős, csepergős idő volt, de kit érdekel? Ittunk forró csokit (ami azt illeti, többet is), szurkoltunk egymásnak, és ez nekem akkoriban, az otthoni egyesületi civódások és a vírus miatti elzárkózások idején különösen sokat adott.
Csodálatos volt találkozni a többi futóval – volt, akit én bátorítottam a táv vége felé – a biztatás a frissítőpontokon… a szpíker, amikor bemondta, hogy „ééés, ott jön PiciPoci!”… és a végén, amikor a célegyenesben megkergetett a felbőszült hattyú, bár ez az időeredményemen már nem javított valami sokat… És, kezemben tartani végül a szép, szív alakú befutóérmet.
Az év egyik legszebb napja volt!
Írta: Halász Alexandra „PiciPoci”
